1. fejezet: Üdvözlünk a Sweet Amorisban~

 Az első nap mindig nehéz. Elég egyetlen rossz mozdulat és az iskolában töltött hátralévő napok rémálmokká válnak. Nekem pedig ma van az első napom. És én mondom, kész katasztrófa lesz...

 Reggel korán keltem, hogy mindennel időben elkészüljek. Gyorsan beágyaztam magam után, majd a tükör elé vánszorogtam. A hajam az összes égtáj felé állt, így első dolgom volt megkeresni a fésűt, és rendbetenni a frizurám. Amilyen könnyen elképzeltem, olyan nehezen sikerült csak beállítanom tökéletesre. A rövid sikerélmény után, a fürdőszobába vezetett utam. Utána viszont újabb feladattal kellett megküzdenem. Dilemmába estem, és nem tudtam eldönteni, mit vegyek fel. Ott ültem egy kupac ruha tetején és már a sírás határán álltam, mikor anyukám benyitott.

- Mégis mit csinálsz? - érdeklődött furán méregetve.

- Nem tudom, mit vegyek fel - hisztiztem anyunak.

- Nem mindegy? Tudom, hogy érzékeny vagy a külsődre, de nem szoktál ennyire kiborulni. Mindegyik ruhádat szereted, szóval csak válassz ki egyet közülük és aztán gyere reggelizni. Jó? - Lassan és nyugodtan magyarázott és igaza volt - részben. Viszont, nem értette meg a mai nap súlyát. Ha ma elrontok valamit... akármit, az kihathat majd az egész gimis életemre.

- Anyu, értsd meg, hogy a mai nap RENDKÍVÜL fontos - pillantottam rá jelentőségteljesen. Korábbi hisztim tovaszállt a széllel, én meg maradtam a halálosan komoly hangulatban. - Szóval. Mit vegyek fel? - kérdeztem. - Mit gondolsz erről? Vagy inkább ez? - két rózsaszín között vaciláltam. Az egyik egy ejtett vállú felső volt, a másik is hasonló volt, csak világosabb, lilásabb és kevésbé bő.

- Utoljára oviban öltöztettelek - mosolygott anya, én pedig feltettem kezeim.

- Jó, akkor eldöntöm én - húztam a szám, anyu meg csendben kiosont mögülem. Végül a világosabb mellett döntöttem, és ahhoz már könnyű volt öltözni. Egy lila-fekete csíkos harisnya, egy rövid farmer, masni a csuklóra, a nyakláncom és voálá. Még gyorsan kifestettem a körmeim halványrózsaszínre, feldobtam egy kis sminket és elindultam. Útközben felkapva fülesem és táskám az asztalról, lerohantam a lépcsőn. Egy lekváros pirítóssal a számban vettem fel magassarkú és -szárú tornacipőszerűségem, elköszöntem és kiléptem a házból.

Az iskola felé zenét hallgattam és suttogtam a dalszöveget hozzá. Épp a Herkulesből énekeltem Megara dalát, amikor a szemem sarkából észrevettem egy ismerős alakot, ám mikor megfordultam, már nem láttam sehol. Biztos csak képzelődtem - nyugtattam meg magam. Utam további része nyugalmasan telt. Élveztem a napsütést, a kellemes szellőt, és próbáltam elvonatkoztatni a rám váró nehézségektől. Az egyetlen reményem Bella volt.

Mikor megérkeztem a suliudvarra azonnal feltűnt egy vörös üstök, én meg sikítva vetettem magam a nyakába.

- Bella~ - nevettem nevét.

- Aida~ - nevetett vissza. Elengedtem, ő meg felém fordult. Egyszerre nyúltunk nyakláncunkért, majd összeraktuk a két félszívet. Mikor elraktuk a medálokat, sóhajtottam egyet.
- Ne aggódj, annyira nem lesz vészes. A lényeg, hogy magadat add. - Bíztatóan megszorította kezem. - És ami a legfontosabb, kerüld Castielt. - Az ismerős név hallatára megrándult a szám sarka és fintorogtam egy sort. - Nem hiszem, hogy jól kijönnétek. Mi ez az arckifejezés? - vigyorgott.

- Ismertem egy Castielt... rossz emlékeket idéz fel bennem ez a név - haraptam be ajkaim.

- Tényleg? - mosolygott rendületlenül. - Számomra csak egy Castiel létezik - Ábrándozva meredt a semmibe, én meg kénytelen voltam tapsolni egyet az orra előtt, hogy ismét visszatérjen közénk. - Bocs, mondtál valamit?

- Nem. Csak nagyon elkalandoztál. És érdekel, hogy miért mondtad, hogy kerüljem, ha - legalábbis nagyon úgy jött le - tetszik neked - Szemöldököm felvontam és összehúzott szemekkel meredtem rá.

- Mert nem jönnétek ki. Teljesen különböztök. Az egyetlen közös talán a rossz személyiségetek. - Leesett állal bámultam rá, majd mikor sikerült összekaparnom magam, megszólaltam.

- Nekem. Nincs. Rossz. Személyiségem - tagoltam, hogy biztos eljusson az agyáig az információ.

- Áááá. Nincs tényleg. Kicsit sem - Ó. Már ironizálsz is? Hát oké. Te akartad - ugrottam rá sikítva, mire majdnem mindketten eldőltünk, mint egy zsák krumpli, de Isobelnek végül sikerült megtartani minket. - Látod? Erről beszélek. Ez a rossz személyiségedre utal - magyarázta kioktatóan, én meg csak a szemem forgattam. Közben eszembe jutott valami. Mély levegőt vettem, aztán belekezdtem.

- Lassan be kéne mennem. Meg kell találnom a DÖK elnököt. Valami Nataniel nevű srác - nyögtem ki.

- Gyere, elviszlek hozzá - Megragadta a karom és húzni kezdett az iskolába.

Bent nem volt semmi különös. Komor kék szekrények fogadtak a megszokott színesség helyett... Ja nem mondtam volna? Ez előtt művész suliba jártam és ott az ember megszokja a különbözőséget.

Mindenesetre bementünk a DÖK terembe. - Hogy honnan tudom?... Ki volt írva az ajtóra. Nagyon cseles vagyok, nem? - Ott ült egy srác, aki különböző papírokkal volt elfoglalva. Finoman megköszörültem a torkom, felhívva magamra a figyelmet. Rám nézett és kedvesen elmosolyodott.

- Te vagy Aidaren, ugye? Nataniel vagyok, a Diák Önkormányzat elnöke - nyújtotta jobbját.

- Hello. Aidaren Wish, de ezt már, ahogy látom, tudod - Kezem finoman az övébe csúsztattam és gyengéden megszorítottam. - Szólíts nyugodtam Aidának.

- Rendben. Viszont egy pillanat türelmet szeretnék kérni - vakarta a tarkóját. Mosolyogva biccentettem. Azt hittem vissza megy a papírjaihoz, de nem. A mögöttem álló barátnőmhöz fordult. - Neked miben segíthetek?

- Mi? - egyenesedett ki azonnal a falnál. - Én csak Aida miatt jöttem. Segítek neki, tudod? Körbevezetem, bemutatok neki embereket, ilyesmik. Ez csak nem baj?

- Nem, dehogy. Csak nem tudtam, hogy ismeritek egymást. Azt hittem engem keresel - Zavart arckifejezéssel kezdte újra vakarni tarkóját. - Akkor viszont - fordult felém -, mivel legutóbb mindent elintéztél az igazgatónővel és kísérőd is van - pillantott Bellára -, rám azt hiszem nincs is szükséged. Viszont ha bármi kérdésed, problémád van, gyere nyugodtan hozzám - Még utoljára rám mosolygott, aztán visszatért teendőihez. Kimentünk a teremből és eldöntöttük, hogy a szünet hátralévő részét az udvaron töltjük. Mikor azonban kinyitottam az ajtót, nekiütköztem valakinek. Szerencsémre gyorsan reagált az illető és még az előtt elkapott, hogy a földre estem volna. Felnéztem "megmentőm" arcára, és a felismeréstől döbbentem bámultam bele gyönyörű zöld, illetve sárga szemeibe, de ő is hasonlóan fürkészte az én rózsaszínjeimet.

- Lys? - suttogtam elhűlve nevét.

Ennyi lett volna az első fejezet. A cím még nincs meg (Az ~ In my Dreamland ~ a blog címe. Megeshet, hogy több történetet fogok publikálni), de azért remélem elnyerte a tetszéseteket. Kérlek írd meg a véleményed. Pozitív és negatív kritikára is kíváncsi vagyok. Illetve, hogy legyen-e folytatása.

Pár kérdés:

Szerintetek Lysander és Aidaren honnan ismerik egymást? Mi lehetett köztünk? Pozitív vagy negatív ez a találkozás?